Az öröklét reményteljes ádventje – Halottak napja (november 2.)
Az évkörforgásban, az egyházi év záró-szakaszaként mindig elérkezik a halálra és az eltávozottakra való emlékezés napja. Legalább ezen a napon elmélkedhetünk és felkészülhetünk az elkerülhetetlen halál keserűségére, az átmenet ismeretlen pillanatára. A hiány, megfosztottság, szenvedés és magány totalitásának átélésében a Nagypénteket idézhetjük meg, ahol az Istenember is áthaladt mindezen – és nem csak emberi dimenzióban. A halál nem csupán az élet lezárásának pillanata, áthatja az egész bűnbeesés utáni földi létezést (halál völgye), azonban csak itt uralkodhat. Folyamatos rejtett, lappangó jelenvalósága pozitív értelmet is hordoz, a bűnbeesett emberiség életvilágában keretet, „értelmet” és végső feloldást is ad(hat). Jelentőségét már Krisztus megtestesülése előtti antik világban is felismerték, ahol a filozófia arhéjaként tekintettek rá. A női princípiumként szemlélt bölcselet (sophia) szeretete a halállal való foglalkozás tudományaként (Szókratész-Platón) valójában az élet és a létezés értelmének kutatását jelentette.
Fiúisten megtestesülése után már a régi filozófiai vizsgálódásokon túl Krisztus megváltó kereszthalála folytán a halál elvesztette időtlen uralmát. A halál lefokozását, „létének” megszüntetését jelzi Krisztus intelme (’ne a halottak között keressétek az élőt’) és Lázár halálával kapcsolatos gesztusa (Lázár halála nem készteti sietségre, noha megsiratja és feltámasztja). Keresztyén hitben élve pusztán átfordulási pillanattá vált mint az élet szenvedéseinek utolsó pontja, amelyen át megérkezünk az igazi, eredeti („arhaikus”) létbe, az Atya örökkévaló mennyei világába. Itt már vár bennünket Krisztus által előre számunkra elkészített „hely”, ezen „örök-lakás” a Szentírásból kiolvashatóan nem egy cella vagy mai életünkből ismeretes ingatlanformák egyike. A mennyei életben érvényre jut az Isten Lelke által fogant lelki-szellemi viszonyháló. Ez a spirituális, mennyei jellegű kapcsolat sokkal többet jelent az itt megismert testi kapcsolatnál (Hajdu Péter). Talán nem túlzó várakozással az elképzelhetetlen boldogság állapotának saját legbenső lényegünkre formált, ugyanakkor más lelkektől nem elkülönülő világegyetemeire gondolhatunk.
Veszteségeink, elköltözött szeretteinkre való emlékezés elkerülhetetlen gyásza mellett éljünk az öröklét várakozó reménységével. A megváltó Jézusban és a feltámadás hitében Isten fiává leszünk már ezen a földön is és a túlvilágon. Lelki szemeinket függesszük a vigasztaló, irgalmas, gyermekeit szerető Istenre. Lelkünket már itt emeljük föl, készítsük elő a láthatatlan, örök világ látására. Reménységünk személyes, megélt, meditációs alapja lehet, hogy a hit által életünket nem a földi időleges világban látjuk, hanem az örökkévalóságban próbáljuk megsejteni, előlegezést nyerve így a mennyei csodákból.
Tertullianus szerint (A türelemről) szeretteink elvesztésén való túlzott bánkódás a türelmetlenség egy formája, ha keresztényként hisszük Krisztust és a Feltámadást. A mennyei életre és a szeretteinkkel való újbóli találkozásra türelemmel, nyugalommal várakozzunk. A keresztyén ember a halált elutazásként, előre menetelként értelmezi, így gyásza mérsékelt. A túlzó gyász tulajdonképpen hitingadozás, illetve sértés a Krisztus által elszólítottal (vagy a Teremtővel) szemben, mivel halál utáni állapotát bizonytalannak, vagy szánalomra méltónak mutatja. A lét teljességébe pillantó keresztyén gyászoló halál előtti megrendültségébe ezért az életfeladat elvégzésének, evilág terhek letételének felszabadító érzelmei és a jövendő boldog élet örömteli izgalma vegyül.